Emlék

Hihetetlen, mennyire így van ez, mint a reklámban: azt hisszük, rossz dolgok csak másokkal történhetnek. Hogy édesapánk nem halhat meg csak úgy, hirtelen, hanem betegeskedni fog sokáig, valószínűleg kórházi kezelésen lesz hetekig, és csak miután már többször meglátogattuk és felkészültünk a búcsúra, akkor történik meg a dolog. (Más kérdés, hogy a beteg szempontjából a gyorsabb jobb, hiszen nem szenved sokáig). 

Mikor ilyesmi történik, az nem csak lesújtó, de átértékeljük a mindennapjaink dolgait. Rossz jegyet hozott haza a gyerek? Nem akar tanulni, magasról tesz a szorgalmira? Kit érdekel?!? Nem amiatt, mert lefoglal a temetés megszervezése, hanem mert ez annyira, de annyira apró-cseprő dolog, hogy az már vicces. Ennél csak az mulatságosabb, mennyire fontosnak tűnt és e körül forgott pár nap azelőtt. Bosszantott a rohanás, a sok tennivaló, a kissé lustának gondolt hozzáállás a kiskamasz részéről és még sorolhatnám. Számos olyan dolog, aminek már halványan akkor is éreztem, túl nagy jelentőséget tulajdonítok. 

Nem azt mondom, hogy egész nap, minden nap ölelni kell egymást, de bizonyos szempontból valóban csak a szeretet számít. Mert ha eljön a vége, akkor nem az lesz érdekes, hogyan teljesítettünk a hétköznapok kihívásai kapcsán, hanem hogy mennyire szerettük egymást és sikerült-e ezt kifejezni, hogy a másik is ne csak sejtse, de egyértelműen érezze is. Mennyire számítottak a másik érzelmei, gondolatai. Mennyire tudtunk könnyen, gyorsan megbocsátani, ha valami nézeteltérés adódott. Mennyi valódi időt tudtunk együtt tölteni egymásra figyelve. 

Elhunyt édesapám. Sajnos életem utóbbi egyharmadában eléggé messze kerültünk egymástól. Nem földrajzilag. Volt egy pont, ami után már nem nagyon tudok közös élményeket felidézni. Felnőttkoromtól ez az én hibám is volt. És most, a halála kapcsán persze eszembe jut, mit szeretnék, mire emlékezzenek saját gyermekeim majd rólam. Hogy ha beszédet akarnának tartani vagy csak szóba kerülne halotti toromon, akkor ne tudjanak választani a sok nemrégi kedves közös emlék közül. Hogy csak úgy tolongjon a sok szép élmény, amit klassz volt együtt csinálni, közösen átélni. Meg a régi, iskolás kori dolgok. Például amikor kettest hoztak haza matekból, de a méreg, bosszankodás helyett az együttérzés jusson eszükbe, hiszen őket is éppen annyira bántotta a dolog. Hogy egy ilyen után ne vadul gyakorló feladatokat vagy magántanárt keressek, hanem tudjak legyinteni és továbblépni. Úgyis tanulunk együtt, házit írunk, készülünk a dogákra. Ha nem ért valamit, szól vagy eleve tudom. Ha nem jut annyi idő gyakorolni a dolgozat előtt, mint szeretnénk és úgy is sikerül, üsse kő, mit számít? Hogy azt érezhessék, ott voltam, amikor kellett és úgy, ahogy szükségük volt rám. Vagy ha nem is ment mindig pont így, de legalább próbálkoztam. És akkor bármikor jöjjön is el az időm- nyugodtan tudjanak továbbmenni a saját útjukon tudva, hogy a közös időnkből kihoztunk mindent, amit lehetett és akartunk. 

Furcsa ez még számomra is, hogy blogon emlékezem meg, írok erről a mélyen fájdalmas történésről. Mégis megteszem, mert szeretnék emléket állítani egy számomra fontos személynek, akivel számtalan szép közös emlékünk van régebbről. Nyugodjon békében és ne bánja, hogy olyan sok könnyet hullatunk érte halála miatt. Tudom, ő nem szeretné, hogy szomorkodjunk. 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!